Előttem az út

Ma már nagyon kiakadtam a sok bentüléstől. Semmi sem volt jó, mindenért nyafogtam, sírtam, ha nem teljesült az akaratom a bömböléstől sem riadtam vissza. Aztán délután Laci tata eljött értünk, s az autóban már egyenesen pörge jókedvem volt.

Anya és Apa reméli, hogy holnap is szenzációszámba megy majd az autózás. Hosszú út áll előttünk: ismét meglátogatjuk brassói nagyszüleimet. Ráadásul lesz majd olyan nap, amikor Anya nem alszik ott velünk, sőt, egy idő után Apa is vissza kell jöjjön dolgozni. Ha jól érzem majd magam nélkülük is, már nagyfiú vagyok, ugye.

Antibiotikum

Hát itt a világvége, kéremszépen. Eddig Anya csak egy-egy sziruppal üldözött, ha meg voltam fázva és köhögtem is. Nem volt nagyon rossz, más babákhoz képest egészen jól túrtem a “kezelést”. De ami most történik, az már túlzás: reggel, délben, este, nha éjjel is előkerül az adagoló… Mondanom sem kell, egyik rosszabb, mint a másik, és most már azt sem nyelem le, ami eddig nem jelentett gondot…

Az történt, hogy az enyhe tüneteket egyre komolyabbak követték: taknyolás, köhögés, majd láz. Az eddigi praktikák eredménytelensége miatt hétfőn ismét felkerestük a dottonénit. Rettenetes patáliát rendeztem, mint soha – szinte nem is ismert rám az asszisztens néni és a doktor néni. Sokan voltak, várni kellett, Anyát is alaposan ki kellett vizsgálni, engem is… Nem bírtam, na! Sajnos ennek köszönhetem többek között, hogy antibiotikumos kezelésre fogtak. De más is volt: a hangulatom miatt Anya itthon további kivizsgálásoknak vetett alá. A doktor néni ejsze nem akarta megijeszteni, azért nem részletezte, mire is megy ki a házi vizsgálgatás, de Anya persze rögtön felhívott egy gyakornok gyermekgyógyászt, akit kifaggatott, s így kiderült: agyhártyagyulladással gyanúsított meg a doktor néni. Hálistennek itthon megnyugodtam, a tarkóm sem volt hajlíthatatlan (vízszintes fekvő pozícióban az államat a mellkasomra kellett hajtsa Anya), a lábam sem kaptam fel a kísérlet alatt, így nem kellett kórházba vonulni. Itthon kínlódunk a szirupokkal. De ma legalább már nem volt lázam, legalább a lázcsillapító szirup és kúp elmaradt.

Jobban akarok lenni, persze, mert különben nem együnk Mamához és Tatához Brassóba…

Másfél év

Sokan nem is gondolják, milyen kerek évforduló, ha az ember(ke) születésnapjáról van szó. Anya már tegnap kezdett készülni rá, darázsfészket sütött. Nekem is nagyon ízlett, másnak is, így mára csak egy maradt, de az az enyém lehetett.

A klubos szülinapra is szerettünk volna elérni, ahol az egy és 2-3-4 stb éves babákat ünnepelték, de a taknyolásom és a köhécselésem miatt Anya úgy döntött,, inkább kihagyjuk, és Laci tatáékat látogatjuk meg. Számomra a nagy szenzáció az volt, hogy autóztunk! Dida mama pedig sütött palacsintát, meg is ettem majdnem kettőt tehéntúróval és neggylekvárral. Duda (pattogatott kukorica) is volt, ugyhogy nekem nagyszerűen telt.

A napomat beárnyékolja az első anyai pofon. Nem fájt nagyon, de megsértődtem. A nagyok szerint megérdemeltem, mert bár Anya kétszer is rámszólt, hogy ne harapjam meg, nem fogadtam szót.  Utána bántuk mindketten a dolgot, de nem lehetett visszavonni, meg-nem-történtté tenni.

Az ünnephez hozzátartozik egy bejelentés is: lesz kistestvérem. Igaz, nem mindent értek, amit ezzel kapcsolatosan a fejem fölött beszélnek, de eljön mindennek az ideje.

(A névnapomra+születésnapomra kapott hinta múködik!)