Születésem története

Pontosan négy hete történt… Leírjuk, mert nem akarjuk elfelejteni. Mivel passzív résztvevője voltam a történetnek, átengedem a szót Anyának, aki többet megértett az egész herce-hurcából. Aki szülés előtt áll, vagy egyszerűen nem kíváncsi, most abbahagyhatja az olvasást. A várandós klub tagjai is, hiszen nekik majdnem szóról szóra ugyanezt meséltük el.

Anya mesél:

Tehát kezdődött minden egy pénteki napon. Csak a helyszínen derült ki számomra, hogy a szülés beindítása eléggé kényes probléma. Azt a kis pirulát, amitől fájásaim lettek volna, a doki elég nehezen szerezte be, kb. két órát vártunk rá. Aztán megkért, hogy ezt ne említsem majd a kórházban, ha délután bemegyek… Sajnos az adag igen kicsi volt, derékfájáson és enyhe fejfájáson kívül semmit nem éreztem, mégis bementünk a szülészetre, azzal a szent meggyőződéssel, hogy valahogy csak beindul, s ha nem, beindítják… Az igazi fájások még éjjel sem jöttek… Közben a szomszédban mások is vajúdtak, jajveszékeltek, én meg irigyeltem őket, amiért olyan jó fájdalmaik vannak… Reggel felé aztán, amikor kiderült, hogy sikertelen volt a kísérlet, beadtak egy NoSpa injekciót, s kis alvás után lepakoltak a szülészet patológiára részlegére

Hát az egy borzalmas hely: a veszélyeztetett terhesek és egyéb betegségekben szenvedő nők mellett vannak 40-41 hetes várandósok is, akiket naponta „monitorizálnak” (CTG). Az utóbbi csoportba soroltattam. Nap mind nap jó eredményeket mutatott a baba szívhangját figyelő gép, az összes analízisem jó volt, csupán a magzatvíz bizonyult kevésnek, pontosabban az átlagnál kevesebbnek, de ez senkinek nem tűnt problémásnak, csak nekem jelentett okot az aggodalomra. Nos itt sínylődtem két napig, s bár arról volt szó, hogy vasárnap ismét beindítják a szülést, erre nem került sor. Egyrészt az orvosom azon a részlegen nem szólhatott bele a kollégái munkájába (gondolom), másrészt az ottani szakorvosok úgy vélték, csak várni kell. Vasárnap mégis megvizsgált az én dokim. Akkor éppen elég “jó” méhösszehúzódásaim voltak, s úgy vélte, jobb hagyni mindent, hátha magától beindul a szülés. Hát nem indult.
Kedden ismét hozzáláttunk a félig-meddig titkos akcióhoz: újabb adag a mágikus fehér csempészpirulából. A doki ismét megkért, hogy erről ne fecsegjek (most mégis megteszem, na, de remélem nem szaladtok a kórházigazgatóhoz jelenteni). Tulajdonképpen nem tilos a procedúra, de ezen a szülészeten minden “beavatkozáshoz” – bármennyire indokolt legyen – az ügyeletes orvos, majd az igazgató-professzor hozzájárulása szükséges, akár egy ilyen enyhe sürgetésről, akár egy császármetszésről van szó… Amúgy szinte semmi eredménye nem volt ennek a pirulának sem… Délben újabb kis adag, még a negyednél is kevesebb, mert az lett volna a cél, hogy eltaláljuk azt a minimális adagot, ami beindítja a szabályos fájásokat. Ismét szinte semmi eredménye nem volt, de azért annyi mégis, hogy felvittek a szülőszobába. Ott aztán rövid idő után újabb beavatkozás következett: burokrepesztés. Akkor azt mondta az orvos: most már nincs visszaút, vagyis amíg nem szülök, nem hagyjuk abba a kisfiam sürgetését. Fájás, tágulás így is alig volt… Valamennyi mégis, mert következett az Oxistin, majd egy adag vajúdás. Hát nem volt semmi, de az eredmény alig +2 cm. Hajnalban leállították a perfúziót, s azt mondták, pihenjek, de ez nem sikerült, mert bár nem jött az újabb adag mesterséges fájás-erősítő, mégis egyre intenzívebb fájdalmaim voltak (lehet, hogy a kimerültség miatt is). Szorgosan szuszogtam, ahogy mondták, a labdát is próbáltam, de nem enyhült a fájdalom. Rosszul voltam, hánytam is, de persze szó sem lehetett pl. fekvésről és 1-2 perces alvásokról, így reggelre teljesen kipurcantam. Ezért kaptam az első adag hátgerinc-érzéstelenítőt. Sikerült aludni is, de amint elmúlt az érzéstelenítő hatása, ismét kezdődtek a fájdalmak. Szárazon, mert továbbra sem tágultam 5 cm-nél jobban. Jött az újabb adag Oxistin, majd arra az újabb adag érzéstelenítő. Ezt követően egy óra alatt szabályosan tágultam még 3 cm-t, majd elég hamar még kettőt. Közben nem éreztem semmit melltől lefele, s kellett volna már tolni. EZT nem kívánom senkinek! Minden fájdalom, még a mesterségesen előidézett is sokkal jobb, mint az, hogy tudod: itt az idő, most már percek alatt világra hozhatod a porontyodat, de gyakorlatilag tehetetlen vagy. Nem tudom felmérni, mennyit is tartott ez a szakasz, amíg a bába és az orvos (örök hála nekik!!!) felváltva mondta, mikor toljak, s akkor emlékezetből megpróbáltam felidézni, milyen izmokat kell működésbe lendíteni… De alig volt valami hatékonysága, hiszen nem éreztem semmit, tehát maximális koncentrációval sem tudtam irányítani az izmaimat. Aztán ahogy múlt az érzéstelenítő hatása, egyre jobban nyomtam (a doki és a bába is segített, a
hasamra könyököltek felváltva), s végre megszületett Ákoska.

A kitolás első szakaszában történt az a kis baleset, ami miatt sokáig ültünk a kórházban: Ákoska kiürítette a bélsárt (sarat? Mekoniumot!), s amilyek kis buta, be is szippantotta a koszos magzatvizet. Ekkor a dokim már a császár mellett döntött, mert látta, hogy baba szívhangja nincs rendben, de sajnos mire előkerült az ügyeletes doktornő, már késő volt, mert a baba feje már a szülőcsatornába jutott. Mikor végre kibújt, olyan zöld volt, mint egy ufó. Szórakoztak is rajta. Sajnos volt szerencsém népes közönséghez, mindenki drukkolt, hogy valahogy nyomjam ki már azt a babát, s bámulták, milyen nehezen megy ez, ha nem érzem a tolófájásokat… Sajnos bele is szóltak, hogy mit kellene csinálnom (lehet, hogy csak egy vagy két idegen volt, pl. az ügyeletes doktornő, de engem akkor is zavart ez, na).
Az első és egyetlen rendes neonatológus, akivel dolgunk volt az, aki a szülésen is jelen volt. Szülés után bejött, hogy elmondja, mi történt, s mire kell számítani. Ákoska légzésével két napig gond volt (a tüdőbolyhokra rakódott mekonium miatt kétszer olyan gyakran szívott levegőt, mint normális lenne), ezért enni nem tudott, a köldökébe szúrtak perfúziót és inkubátorba helyezték. Közben egy tüdőgyulladást megelőzendő 5 napos antibiotikumos kezelésre fogták. Ez volt az oka, hogy nem lehetett mellettem a kórteremben. Harmadik naptól (ahogy kivették az inkubátorból) mehettem szoptatni, de ugye állni nem bírtam annyit, ülni csak fél fenékkel tudtam a párnás + lyukas széken (a gátmetszés miatt – nem úsztam meg, de hálistennek 10 nap elteltével begyógyult, és semmit sem éreztem már), mellbimbóm sem volt még, ezért kínlódás volt… Arról nem is beszélve, mennyit emésztettem magam Ákoska miatt, meg amiatt, hogy nem lehet mellettem. A mellem is megduzzadt, de annyi eszem volt, hogy nem hagytam elfajulnia dolgokat, megkértem a bábát, hogy masszírozza meg és dugaszolja ki a tejcsatornákat. Hosszú és fájdalmas művelet volt, nem lettem volna képes sk. elvégezni, ezért is nagyon, de nagyon hálás vagyok neki.

A kórházi személyzetről felemás a véleményem: a fiatalok mind rendesek és kedvesek, az idősebbek szinte kivétel nélkül idióták, pénzéhesek és gonoszak. Erre jobb, ha felkészül mindenki, aki szülni fog… Most nem részletezem ezeket az élményeket is, mert sok kellemetlen történetem van, s mind közül a legdurvább, hogy a szoptatási nehézségek (amiken még nem vagyunk túl) gyökere az ő hozzállásukban és félreinformálásukban keresendő (részben). De ez is egy másik történet.